Burnout vár ránk az alagút végén?

Okkal gondolhatjuk, hogy a vírusjárvány miatti korlátozások megszűntét követően valamennyien fellélegezhetünk. Ám sokunkon a kiégés jelei mutatkozhatnak, és nem tudunk majd felhőtlenül örülni a normális hétköznapokba való visszatérésnek.

Az önkéntes karantén és a korlátozott mozgástér jó néhányunknak több szabadidőt jelentett, de az utóbbi három hónapban korántsem a pihenésről szólt az életünk. A munka és a magánélet összeegyeztetése, a kommunikáció hiánya egyaránt negatív módon hatott ránk. Nem beszélve arról, hogy sokan veszítették el a munkájukat, vagy kerültek bizonytalan anyagi helyzetbe.

A veszélyhelyzet alatt változtak a munkajogi szabályok: a munkáltatók rugalmasan alakíthatják a dolgozók beosztását, illetve meghatározatlan idejű távmunkát rendelhetnek el.  Egyes helyeken különleges hétvégi munkát írtak elő, vagy csökkentették a béreket. Kérdés továbbá, hogy sokunknak marad-e egyáltalán annyi szabadságunk a nyári hónapokra, hogy végre kimozdulhassunk otthonról, pihenhessünk, kikapcsolódhassunk. Nem beszélve arról, hogy mindehhez lesz-e elég pénzünk.

Burnout-, más néven kiégési szindrómának azt az állapotot nevezzük, amikor oly mértékben kimerülünk fizikailag, érzelmileg és mentálisan, hogy sok mindent reménytelennek látunk, és nem igazán tudunk új célokat kitűzni magunk elé.

Az elmúlt hónapokban csupán a bizonytalanság volt a bizonyosság, ráadásul a koronavírus egyelőre továbbra is jelen lesz az életünkben és a gondolatainkban, a gazdaság sem áll hipp-hopp talpra, a társadalmi érintkezés szabályai pedig feltehetően változni fognak.

Mindezekkel együtt, véleményem szerint, ha kiégési szindrómáról nem is, ám „döntési fáradtságról” mindenképpen beszélhetünk. A veszélyhelyzet idején az a fajta nyomás nehezedett ránk, hogy a lehető legbiztonságosabb opciót válasszuk (maszkviselet és fertőtlenítés, bolti vásárlás és ételrendelés, a gyermekeink és a szüleink istápolása), miközben megfelelni kívántunk a társadalmi szolidaritás erősödő elvárásainak is.

De olvastunk olyan kutatási beszámolókat is, amelyek az online kapcsolattartás mentális nehézségeiről szóltak. (Nehéz fenntartani a szemkontaktust, nem érzékeljük beszélgetőpartnerünk gesztusait, egy konferenciabeszélgetésnél a csoport tagjai kevésbé együttműködőek stb.)

Szerencsére sokan optimistán készülnek a nyárra, sorra érkeznek a foglalások a belföldi szállodákba, nem kevesen Horvátország felé kacsingatnak. Döntéseinket, persze, a lelkiállapotunk mellett az anyagi helyzetünk is befolyásolja majd, miközben a vírusjárvánnyal kapcsolatos aggodalmaink sem törlődnek a fejünkből.

Bárhogyan lesz is, próbáljunk időt szakítani a pihenésre, a közeljövőt illetően pedig bátran nyomjuk meg az újratervezés gombot.

Walter Béla