Bírjuk még együtt?

Az elmúlt közel két hónapban nekünk, szülőknek bővült a szereprepertoárunk. Hagyományos szerepálmaink ‒ apa és anya, férj és feleség, pénzkereső és háztartásvezető ‒ mellé most ránk osztották a tanár‒óvónő‒dadus összetett karakterét is. Várjuk a tapsokat.

Igen, valóban megterhelő mindez a kétszemélyes társulatnak, ám – kapaszkodjanak meg, szülőtársak! – megterhelő a gyermekeinknek is. Ugyanis ők – eddigi, számukra oly ismerős hétköznapjainkban – másképp viselkednek odahaza, és másképp az iskolában, az óvodában. A suliban könnyebben elfogadják a szabályozást a tanáraiktól, mint tőlünk odahaza. A mi feladatunk ezért a párunkkal egyeztetett rugalmas szerepátadás, ‒ könnyen megtehetjük, hiszen nálunk az éppen futó színdarab szövegkönyve.

Nagyon fontos, hogy ne mindig kizárólag az egyikünk – többnyire, persze, az anya ‒ kapja a „tanulok a gyerekkel” szerepet. Figyeljük egymás „energianívóját”, hogy éppen melyikünk mit tud vállalni, kinek mivel lesz könnyebb boldogulnia a következő percekben, órákban. Higgyék el, a gyerekek rugalmasan alkalmazkodnak ahhoz, hogy mikor melyik szülő a „főnök”. Éppen ezért ezt bármikor nyíltan elmondhatjuk nekik. „Anya most dolgozik, ezért válasszunk csendesebb játékot. Esetleg egy társast?”

Ha több gyermek van a családban, felerősödhet közöttük a versengés a szülő figyelméért. Jó, ha kialakítjuk annak a módját, hogy külön figyelmet tudjunk szentelni mindegyikükre, játék- és tanulási helyzetekben is. Apropó, tanulás! Közeledik a virtuálissá vált tanév vége. (Csupán zárójelben és halkan: ugye nem baj, ha csemeténknek nem a mostani lesz élete legjobb bizonyítványa?)

Tény, hogy az összezártság ‒ az, hogy a családok a nap 24 órájában együtt vannak, ráadásul a nagyszülői segítség is hiányzik, hasonlóképpen az iskolai és óvodai háttér ‒ sok feszültséggel jár. Éppen ezért fontos, hogy ez az izolációs időszak kapjon egy pozitív keretet. Persze ez a fajta összezártság nemcsak az örömről szól, előfordul, hogy egyikünk elfárad, és „elege lesz az egészből”. Nem csoda: néhány hét alatt kellett felülírnunk több év rutinját. Talán nem is lett volna reális elvárás önmagunkkal szemben, hogy egyik napról a másikra megtaláljuk az ebben a helyzetben ideális „családműködési módszert”.

Ám lassan két hónapja gyakoroljuk új szerepünket, egyre kevesebb a szükségünk „rendezői instrukciókra”, már a kritikusaink is elismerően szólnak rólunk, és higgyék el, napról napra közelebb a hepiend.

W. B.