Gödi memento – emlékezés egy gödi munkaszolgálatosra

Az ismert újságíró, Rényi Péter (1920‒2002) Bátorfi Józsefnek, a Gödi Almanach 2000. évi kötete egyik szerkesztőjének felkérésére hosszabb cikket írt kalandos fiatalkorának egy Gödhöz kapcsolódó emlékéről. A következőkben ebből a visszaemlékezésből adunk közre néhány ‒ szerkesztett ‒ részletet.

1944. október 12-én, akkori munkaszolgálatos állomáshelyemről, Magyaróvárról felszöktem Pestre. Az út két napig tartott, mert a vágányok nagy részét szétbombázták, és csak mindenféle kerülőkkel sikerült eljutnom a fővárosba.

Ekkor tudtam meg, hogy apámat a nyilasok elhurcolták Gödre, az Ilka-major nevű uradalomba, hogy munkaszolgálatosként árkot ásson a főváros védelmére. Arra sem volt alkalma, hogy a legszükségesebb holmikat magával vigye. Kétségbeesett lapot írt: beteg, gyógyszerre, ruhaneműre volna szüksége. A szabályzat szerint lehet csomagot átadni, de valakinek ki kellene vinni a helyszínre.

Összekészítettünk mindent, két kis kofferre valót, én pedig elindultam valakit keresni, akinek jobb papírjai vannak, mint nekem, hogy szállítsa Gödre a holmikat. Azért is kellett volna másnak mennie, mert a hamis papírjaim a saját nevemre szóltak, az meg azonos volt az apáméval. Hogyan magyarázom meg, hogy én karpaszományos hadapród őrmester vagyok, az apám pedig karszalagos munkaszolgálatos, akit egy „csillagos” házból hoztak ide? Hirtelenjében senkit sem találtam, aki vállalta volna a megbízatást, várni meg nem lehetett. Felültem hát a vonatra, a két kofferrel, és kiutaztam Gödre. Az állomásról gyalogszerrel indultam neki a majornak. Szerencsém volt; egy német Wehrmacht-tiszt invitált a homokfutójára, nem kellett sokáig gyalogolnom.

Középkorú katona állt őrségben a földút mellett, kapu, kerítés arra nem volt. Megneveztem jövetelem célját, és azon a hangon, ahogy a tiszt uraktól hallottam, felszólítottam. hogy kísérjen a parancsnokhoz. A katona azonban nem engedelmeskedett, odahajolt hozzám és azt mondta: „Ne tessék, hadapród úr, ne tessék itt semmiféle csomagot átadni. Nem lesz jó vége.”

Végül mégis eljutottam a századoshoz, aki nagy mérgesen azzal fogadott, hogy egyesek nem átallnak csomagot hozni a „büdös zsidóknak”. Mire én: „Úgy tudom, százados úr, hogy a munkaszolgálatosoknak szabad csomagot átadni…’’ „Mit beszélsz? Mi az? Talán te is?” ‒ akkor vette észre a két kis bőröndöt.

Miután megbizonyosodott, hogy valóban úgy van, ahogy sejtette, leszögezte, hogy a magyar honvédség szégyene vagyok, hazaáruló, aki ahelyett, hogy a fronton védené a hazát, az ellenséggel cimborái. Közölte velem, hogy ő nem foglalkozik ezzel a piszkos üggyel, kihívja a nyilas pártszolgálatosokat Gödről. Ezzel beparancsolt az irodájába, odarendelte az őrt az ajtó elé. Az ajtót kulcsra zárta, a kulcsot pedig zsebre tette. Leültetett az íróasztala elé, ő mögötte foglalt helyet. Elvette a zsoldkönyvemet, átlapozta, betette a fiókba, és már indult volna a telefonhoz…

Körülnéztem. Minden ablakon rács, az ajtó zárva, nincs menekvés. Egyetlen eszközöm maradt, a revolverem. Igaz, nem volt csőre töltve, de ha elég gyors vagyok, egy rántás és máris sakkban tartom; kinyittatom vele az ajtót, kimegyek és rázárom. Az őrrel majd csak boldogulok.

Csakhogy ellenfelem, enyhén szólva rutinosabb volt nálam. Azonnal észrevette, hogy a pisztolytáska felé nyúlok, és máris ott volt a kezében a sajátja, amelyet a nyitott fiókból vett elő. Mire felemeltem a fegyvert, rám szegezte a sajátját. Egy pillanatig egymásra fogott fegyverrel ültünk.

Mivel az én pozícióm volt a gyengébb; ezért azt mondtam: „Százados úr, tegyük le a fegyvereket!” És le is tettem a pisztolyomat magam elé az asztalra. „Helyes” ‒ mondta ő, azzal rátette a maga pisztolyát az enyémre, megfogta mindkettőt és betette a fiókjába. Ismét fel akart kelni, hogy megy telefonálni.

Kétségbeesésemben a következő történetet rögtönöztem: talált gyerek vagyok, apám magához vett, örökbe fogadott, felnevelt, iskoláztatott, neki köszönhetem, hogy ma karpaszományos vagyok, maholnap pedig a magyar honvédtiszti egyenruhát viselhetem. „Százados úr! Ha ön hozzám hasonló helyzetben lenne, nem vállalta volna-e ön is, hogy ennek az embernek kihozzon két csomagot?” „Miért nem mondtad mindjárt, fiam?” ‒ mondta elérzékenyülten.

Öt perccel később az őr átkísérte apámat a táborból. Iszonyatosan legyöngült állapotban volt. Átadhattam neki a csomagokat, a százados pedig megígérte, hogy gondját fogja viselni (viselte is!), megmutatja az orvosnak, könnyebb munkára osztja be. Miután apám az őrrel együtt eltávozott, visszaadta a revolveremet, a zsoldkönyvemet, majd hosszú szívélyes kézrázással utamra bocsátott.