Irgalom, kegyelem, szeretet

A fenti címmel rendeztek kiállítást M. Győrffy Anikó ikonfestő munkáiból a váci Credo-házban decemberben. A tárlatot, amely február elejéig látható, Marton Zsolt megyéspüspök nyitotta meg, s a kiállított ikonokról Balázs András atya is elmondta gondolatait. A vernisszázst Váray Rita (zongora) és Pintér Dávid (hegedű) fellépése tette még emlékezetesebbé. A Gödön élő ikonfestővel beszélgettünk.

M. Győrffy Anikó ikonfestő

– Püspök úr a tárlatot megnyitó beszédében szólt arról, hogy a görög eredetű ikon (εικόνα) szó jelentése képmás, s noha az eredeti kép, azaz Isten nem látható, Mózes első könyvében olvashatjuk, hogy az embert saját hasonlatosságára, más szóval saját képmására teremtette meg. A tárlat anyagának ismeretében jól gondolom-e, hogy az ön művészi pályája ebből merít ihletet?

– Tulajdonképpen igen, mert imádságos lélek nélkül ikont festeni szerintem nem igazán lehet. Ha a lékek nincs benne magában a képben, akkor az ikon nem tudja azt az üzenetet küldeni, amit a Jóisten a Szentíráson keresztül felénk sugároz. Hogy úgy szeressük felebarátainkat, mint önmagunkat. Ennek tükröződnie kell az ikonképekről is.

– Ön az olaszországi Monselicében tanulta az ikonfestészet mesterségét.

– A Padovától nem messze lévő Monselicében, két ízben is, egy lelkigyakorlatos házat kerestem fel, amely egy domb tetején áll. Már amikor mentem felfelé, az az érzés volt bennem, hogy közelítek Istenhez, mint ahogyan Keresztes Szent János írja a Tökéletesség útja című művében. Ezt a lelkigyakorlatos házat ferencesek tartották fent. Az első szinten mi nők, a másodikon a férfiak laktak, egészen puritán berendezésű, szerzetesi cellákban. Reggel nyolc órakor kezdődtek a foglalkozások, párhuzamosan a lelkigyakorlatok és a technikai jellegű képzések, s gyakorlatilag késő estig együtt voltunk valamennyien. Ezen a kurzuson egyedüli magyarként vettem részt, ám mindvégig nagy segítséget jelentett számomra Kinga nővér, aki 1964 óta él Rómában. Együtt haladtunk azon a nagyon keskeny úton, amely a Jóistenhez vezet bennünket.

– Ön laikusként érkezett Monselicébe, vagy már korábban is kapcsolatba került a képzőművészettel?

– Már az általános iskolai rajzórák is magukkal ragadtak, majd a gimnáziumban Szabó László festőművész volt a rajztanárom, akihez különórákra is jártam. Az a négy év meghatározó volt az életemben, hiszen a művészetek felé nyitott kaput számomra, amely kapu a festészet mellett a zene irányába is kitárult. Két éven át tagja voltam az A. Tóth Sándor vezette festőkörnek. Az érettségi után óvónőképzőbe jártam, s a gyerekek iránti szeretet és rajongás volt az, ami elindított engem ezen a gyönyörűséges pályán. A festészetet, az agyagozást, a rajzolást, a közös zenehallgatást jól tudtam használni az óvodai nevelés során.
A váci kiállításom megnyitóján megszólaló András atya mesélte nekem korábban, hogy a Képzőművészeti Egyetemen beiratkozott egy művészettörténeti szemeszterre, amely engem is felcsigázott, ezért magam is jelentkeztem és elvégeztem.

– Mióta él Gödön?

– 1978-ban mentem férjhez, s költöztem a párom mellé ebbe a gyönyörű városba. Ő 1956 óta lakik Gödön. 1979-ben született az első gyermekünk, Róbert, aztán 1981-ben másodikként Mara, majd 1987-ben Ancsika. A lányaink szintén Gödön laknak, a fiunk viszont a fővárosban él.

– Végezetül hadd tegyek fel egy profán kérdést. Az ikonfestészet miben különbözik a képzőművészet egyéb ágaitól?

– Technikailag tulajdonképpen abban, hogy ha valaki ikont fest, két dimenzióban gondolkodik, mintha maga a kép „ki lenne lapítva”. Nekünk a lelki arculatot kell megfestenünk, nem anatómiailag hiteles portrékat, alakokat festünk, hanem a már megdicsőült személyt, az örökkévalót. Az állandó mozdulatlanságot kell megfestenünk. Rohanó világunkban az ikonok az elcsendesülés felé visznek bennünket. Megnyugvást adnak, amikor a szemünk megpihen egy-egy ikonon.

W. B.
Fotó | Fekete István