Szivardobozgitár-bemutató a könyvtár szervezésében

Érdekes és tanulságokban gazdag előadás részese volt a szépszámú, lelkes közönség május 25-én a Helyben.
Székely Árpád művészettörténeti programjában a humor és a szaktudás mellett mélyenszántó egzisztenciális kérdések is helyet kaptak, amelyekre a válaszok is megadattak. A program, amelyben a blues és az avantgárd először külön utakon járva, de végül is egymásra talál, három részből állt.
Elsőnek a háborús hisztéria és a társadalmi változások által szétszaggatott Európára válaszként megjelenő „izmusokból” kaptunk ízelítőt, majd a második világháború utáni, minden konvenciót elvető „dühöngő ifjúság” polgárpukkasztásából, ahol a blues már jelen van mint fontos önkifejező eszköz, végül pedig Székely Árpád szivardobozgitár-bemutatójából.
A fő téma természetesen a blues és az izmusok találkozása, ami a második világháború után történik meg, miután az európai neorealista irányzatok (például a filmművészetben) egyre nagyobb érdeklődést váltanak ki Amerikában, míg a blues, mely szintén keresztülmegy a maga evolúcióján, friss vérátömlesztést ad az európai zenei életnek. Nem utolsósorban az ifjúság körében lesz rendkívül népszerű (lásd például a Rolling Stones-t).
Az izmusok bemutatása során megtudjuk azt is, hogy a művészek életkörülményei gyakorta messze voltak az ideálistól. Derkovitsról például kiderült, hogy olyan mostoha körülmények között élt, amely az éhhalálához vezetett. A fekete blueszenészek sorsa sem volt sokkal jobb. Ha éppen nem nyomorogtak, akkor legfeljebb „elviselhető” szegénységben tengették életüket. Amíg középosztálybeli fekete blueszenészről nem tudunk, addig az angol blues-rock művelőinek zöme a polgári rétegekből került ki. Ennek az a magyarázata, hogy a második világháború utáni generáció már szembefordul a társadalmi konvenciókkal, és valami kézzelfoghatóbb, igazabb önkifejező eszközt keres. Ez lesz a blues és a pop-art.
Az előadás élőzenei részében ízelítőt hallhattunk a blues különböző időszakaiból, s a zenészek (Gier Gabriel és Horváth István) befejezésként megszólaltattak két szivardoboz-gitárt, ezzel is demonstrálva, hogy nem csak kiállítási tárgyakról, hanem valódi hangszerekről van szó.
Székely Árpád gitárjain érződik a bluesnak a népies megközelítése. A naiv művész büszkén vállalja a ráaggatott jelzőt − sokkal több eredeti, „organikus” részletet tud beépíteni az alkotásaiba, mint a kifinomult, képzett művészek, akik minden technikai fogást ismernek, csak éppen nem mindig akad mondanivalójuk. A digitális világban a szivardoboz-gitár és készítője egyfajta „kőbaltás” Michelangelo, aki igényt mutat valami ősi, bensőséges tartalom iránt.
Végül, de nem utolsósorban szó esett a blueslemez-borítók művészi megjelenéséről is − az ötvenes évektől kezdve −, ahol a szürrealista elemektől kezdve a naiv művészetig (lásd a Robert Johnson-lemezborítót) a legtöbb „izmus” képviselve van. Gyakran – elsősorban a hatvanas évek blues-rock zenészei körében – saját készítésű lemezborítókkal is találkozhatunk, ami azért nem furcsa, mert a legtöbbjük valamilyen képzőművészeti iskolát végzett, mielőtt blues-zenésszé vált volna. Hazai vonatkozású példa erre Fekete Jenő bluesgitáros, aki restaurátor szakra járt.
A blues és a művészetek összefonódására rengeteg a példa. A téma izgalmas, és szembesít a turbulens 20. századdal, amelynek öröksége ma is itt van velünk.

I. É.