Valami személyes

A fenti címmel volt látható áprilisban Boldizsár Dóra és Makói Juhász István festő-restaurátorok közös kiállítása a József Attila Művelődési Ház emeleti termében. Ennek apropóján kértünk interjút a Gödön élő művészházaspártól.A fenti címmel volt látható áprilisban Boldizsár Dóra és Makói Juhász István festő-restaurátorok közös kiállítása a József Attila Művelődési Ház emeleti termében. Ennek apropóján kértünk interjút a Gödön élő művészházaspártól.A fenti címmel volt látható áprilisban Boldizsár Dóra és Makói Juhász István festő-restaurátorok közös kiállítása a József Attila Művelődési Ház emeleti termében. Ennek apropóján kértünk interjút a Gödön élő művészházaspártól.

− Volt-e valami közvetlen előzménye ennek a tárlatnak?
Makói Juhász István: A művelődési ház igazgatója, Szabó Zsuzsa tavaly megkeresett azzal, hogy nyissam meg három gödi festőművész társas kiállítását. Szívesen tettem eleget a megtisztelő felkérésnek. Idén év elején Zsuzsa, nem kis meglepetésünkre, azzal állt elő, hogy áprilisban örömmel helyt adna közös tárlatunknak. Mi lelkesen készültünk a kiállításra, összeállítottuk az anyagot, kedves szomszédunk segített nekünk a képek szállításában. Sinkó István kollégám, akivel rajzszakkört vezetünk a Magyar Nemzeti Galériában, vállalta, hogy a megnyitón bemutat bennünket a közönségnek. Idős restaurátor barátom, Lakatos József pedig verseket szavalt a vernisszázson.


− Önök mikor és hol ismerték meg egymást?
M. J. I.: Dórát Sinkó István mutatta be nekem, aki tanára volt akkoriban Pesten, a Képző- és Iparművészeti Szakgimnáziumban, a legendás Kisképzőben. Ez 2012 táján lehetett, Dóri negyedéves volt a festő szakon, és mint elmondta, a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő‑restaurátor szakára szeretne jelentkezni. Vállalnám-e a felvételi vizsgára való felkészítését?

− A felkészülés nem sikerülhetett rosszul, hiszen Dóra ősszel veheti át a diplomáját…
Boldizsár Dóra: István valóban sokat segített nekem, és segít a szakmai munkáimban a mai napig is. Az elmúlt évek során fokozatosan találtunk egymásra, míg végül egy pár lettünk. Tudom, még a pályám elején tartok, de abban már bizonyos lehetek, hogy őt tekinthetem az egyik meghatározó mesteremnek. Persze a Res­taurátor Tanszéken is több mesteremnek tartozom hálával, többek között Görbe Katalinnak, Menráth Péternek, Forrai Kornéliának, Bóna Istvánnak, de hosszan sorolhatnám még a neveket, ugyanis a tanáraink aszerint váltották egymást, hogy éppen milyen restaurátori feladatokat kaptunk.

− Mióta élnek Gödön?
M. J. I.: 2017-ben vásároltunk itt egy kis parasztházat, amelyet felújítottunk, és építettünk mellé egy faházat, amelyet műteremként használunk. Sokat és szenvedéllyel kertészkedünk, s egy szó, mint száz, nagyon megszerettük ezt a szép természeti környezetben fekvő, csöndes, ihletet adó várost.

− Egy merész játékra kérem önöket. Semmiképpen sem műkritikusként, hanem művésztársként hogyan jellemeznék egymás munkáit?
B. D.: Ehhez tényleg merészség kell, hiszen István egyike a mestereimnek. Ráadásul sok tekintetben hasonló stílusban festünk. Érdekes volt például, hogy amikor egy barátnőm a névjegykártyáinkat készítette, és küldtünk neki festményfotókat a kártyácskához, azt mondta, hogy nemigen tudja megkülönböztetni a képeinket. Persze azért akadnak lényeges különbségek. István visszafogottabb a festészetében, jómagam bátrabb vagyok. Ő földközelibb színes világot álmodik a vásznaira. István átszínesített valósága kolorista festményeket eredményez, hogy Sinkó tanár úr szavait hívjam segítségül. Ami pedig a technikai tudását illeti, nos, van még tanulnivalóm bőven…
M. J. I.: Dórinál már annak idején, a felvételi vizsgára való készülésnél feltűnt nekem, hogy mennyire szorgalmas és ambiciózus ember. Mindent feljegyzett, szivacsként szívta magába azt a tudást, amelyet próbáltam átadni neki. Azt gondolom, hogy ha egy mester úgy képes tanítani, hogy a növendéke „túlnövi” őt, akkor jó munkát végzett. Dóri nagyon jó úton halad ebbe az irányba. Munkáiban szembeötlő a fejlődés íve. Az ecset- és a színkezelése nagyon intenzív, figyelemreméltó. Ami pedig a művészi szemléletét illeti, azt természetes módon nagymértékben befolyásolta az egyetem szellemisége, az ottani mestereinek világlátása. Egyébként is, egy fiatal művész látásmódja folyamatosan tágul. Dóri jobban szárnyal, mint én, sokkal szabadabban kezeli a választott témáit. Ő egy fiatalabb, merész és bátor generáció tagja.

− Hogyan választották ki a tárlaton szereplő munkáikat?
M. J. I.: Én a korábbi festményeimet raktam a falra, az újabbak közül talán mindössze három-négy szerepelt a gödi tárlaton. Dóri főleg a zebegényi alkotótáborban született képei közül válogatott, ugyanis évek óta tartok ott egy festőkurzust, ahová együtt megyünk. Dórinak ott van ideje dolgozni, nekem kevésbé, hiszen figyelnem kell a növendékeim munkáját.

− Dóra az önéhez hasonló utat választott. A restaurálás és a tanítás is teljes embert kíván, azaz egyszerre mindjárt kettőt is. Marad-e idő a festészetre?
M. J. I.: Erre a kérdésre nehéz a felelet. Magam is, akár a suszterszék, három lábon állok: tanítok a Kisképzőben, rajzszakkört vezetek a Galériában és festményeket restaurálok. Azonban, ha marad egy kis időm, azonnal ecsetet ragadok és leülök a vászon elé.
B. D.: Ami engem illet, úgy tervezem, hogy mindenképpen szeretnék a restaurátor szakmában dolgozni, mint ahogyan István is teszi. A tanári diplomám kézhezvétele után pedig diákokkal szeretnék foglalkozni, itt a Kisképzőben, vagy akár kisebb csoportos festőfoglalkozásokat tartani magánszemélyként. A festészetem, most úgy érzem, változóban van, sok minden érdekel, újabban leginkább az emlékképek. Elsősorban olajtechnikával szeretnék festeni, és szívesen kísérleteznék tovább a nagyobb méretű képekkel. A legújabb ötletem pedig az, hogy szeretnék olyan festményeket készíteni, amelyekbe különböző egyéb technikákat használok fel, például applikációkat helyezek a felületre. Érdekelnek ezek a megoldási formák.

− Szívből kívánom mindkettejüknek, hogy a következő közös kiállításuk vendégkönyvébe Delacroix szellemujjai beírhassák: „A színeknek sokkal titokzatosabb és talán hatalmasabb erejük van, szinte tudtunkon kívül kerítenek hatalmukba.”

Walter Béla